Nagy utazás...

Nem, én még mindig itt szenvedek Magyarországon... Viszont a nővérem ma utazott el Afrikába.
Igen, van egy nővérem is. Aki egyebként művészettörténész, de teljesen más okokból repült el egy messzi messzi kontinensre. És vagy 15 oltást kellett előtte beadatnia magának.
Az ország, ahová éppen repül (illetve mégcsak taxizik a repülőtérig) Dzsibuti. http://dzsibuti.terkepek.net/ Itt meg is nézhetitek. Elég szegény ország, és az amerikaiak úgy érzik meg kell menteniük, vagy valami hasonlót érezhetnek, mert ott vannak. Mármint a hadsereg. Onnan tudom, mert a nővérem is náluk fog dolgozni. Nem érzek semmit. Azzal kapcsolatban, hogy tíz perce szállt be a taxiba, mi pedig buzgón integettünk a ház előtt állva anyával. Furcsa... Nem nagyon fogtam még fel az egészet, biztos később majd más lesz. Sosem volt még egyik családtagom sem másik kontinensen. Mit kell ilyenkor érezni? Mindenesetre nem lennék a helyében. Nem csak Afrika vagy az amerikai hadsereg miatt, hanem hogy senkit nem fog ott ismerni. Egyelőre még olyan, mintha nem utazott volna el. Mármint itthon. A lakásban. Változatlan minden. Anya valamit matat a konyhában, hogy aztán leüljön és megnézze a sorozatát, másnap pedig dolgozni menjen, a kutyám ugyanúgy hozza a játékait, hogy dobáljam neki, a macska a heverőn alszik naphosszat, a nővérem szobájában pedig ugyanúgy lógnak a falról a plakátok. Mennyi idő kell ahhoz, hogy rádöbbenjünk valaki hiányára? Mármint valakiére, akit nem vesztettünk el, csak elment. Egy másik kontinensre. Mármint mármint mármint. Szóismétlés hegyek. Azt hiszem most rámfér, hogy feldolgozzam a történteket.
Egyébként Kata a neve.